Megjelenés éve: 2012
Adott egy zenekar, amelyet az ember lánya a nagy kedvencei között tart számon, és amely, fájdalom, hosszú évekig kevés aktivitással vághat fel. Először tartanak egy öt éves szünetet, hogy azután mindössze egy besztof válogatással térjenek vissza, rajta alig néhány új dallal, majd újabb öt évig hullaszag. A frontember időközben megjelentet két szólóalbumot; a közönség találgat, hogy a zenekarból lesz-e még valaha valami. Egyszer csak kipattan a hír, hogy új albumon dolgoznak.
A világnak mégiscsak van értelme, állapítom meg, ha a Matchbox Twenty nem tűnik el a süllyesztőben. Be kell vallanom, hogy nekem nem igazán tetszett Rob Thomas szólómunkája, és alig várom, hogy újra megtapasztalhassam azt a dögös, ugyanakkor keserédes hangzásvilágot, ami miatt a Matchbox Twenty egykoron a kedvenceim közé soroltatott.
Ám ahogy telik az idő, felüti bennem a fejét a kisördög. Aggodalmaskodni kezdek. Remélem, jó lesz az album, de mi van, ha csalódást fog okozni a banda? Ennyi év alatt összegyűlhetett jópár ütős dalötlet, de mi van, ha az egész anyag inkább erőlködésszagú lesz?
Kijön az első kislemez, a She’s So Mean, és egy kicsit becsapva érzem magam. Túlontúl fogyaszthatónak találom a számot, talán egy kicsit butának; de főként úgy érzem, nem nekem, a régi követőnek szól, hanem azoknak a fülébe igyekszik belemászni, akik nem ismerik még a zenekart.
Amikor először meghallgatom a North című lemezt, próbálok rongyot tömni a kisördög szájába, próbálom pozitív szemlélettel befogadni a She’s So Meanen felüli 11 új dalt. Kellemes háromnegyed órát nyújt az album, de semmi egetverő nem történik, a Hűha!-élmény elmarad. A Matchbox Twenty megbízható zenekar maradt, de olyan is lett, amilyen eddig sosem volt: bejósolható.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése